gondolatok Nagy József új darabjáról

mozgásszinház mint irányzat,mára szinte divattá lett, pedig nem ilyen könnyen emészthető, hiszen a mozgás és tánc által elmondott darab valahogy igen távol áll a globalizált készen kapott világunktól. a megidézett-felidézett gondolatok, olyan mély és igen távoli világrol mesélnek, szinte csak ősi mondák egy részletét véljük felfedezni, hogy a végére, valami egész-szerűvé áljon össze,ami maga az élet,a föld, az emberiség egyesitésére tett kisérlet, amit Bábel óta újra és újra megpróbálunk.

az elején csupa szürrelista szimbolika jelenik meg a szinpadon, ahol a kalap nem kalap,hanem festékesvödör, a nő sem nő, a halál se halál,hanem a feltámadás maga, a hangszerek sem zenét adnak,néha csak sikoltanak,a munka pedig értelmetlen zajongás-kopcsolás. megidézve ősi totem-oszlopok szellemeit, indián istenségeket, állatbőrbe bújt sámánok,táncukkal diadalmaskodnak a halál felett, majd egy sötét átmenettel,e diadal megörökitése következik, puritán módszerekkel, a szájat,kezet,fejet vagy magát a mozgást használva ecsetként,fekete alapra fehér festékkel hoznak létre vonalakat, valami maradandó alkotást,ami rögtön kellékké is válik a falakon. a módszerek nagyobb változatosságot mutatnak,mint egy jól felszerelt középkori kinzókamra. és persze minden apró mozzanat,összhangban van Mezei Szilárd elvont zenei stilusát tükröző dallamokkal. az alkotásokat pedig ufók, esetleg múlt századi látogatók (nem eldönthető) tekintik meg, őket pedig egy csapat szellemszerű sötét alak követi, akik táncukkal mélyen átérzik a világ minden negativumát, szinte olvasnak a képekből...

és ez vezet át bennünket a végkifejlethez, ahol a zenészek (vagy akiket eddig annak gondoltunk) szinészekké lépnek elő, majd egy kendő által megidézett (csodaszarvas?) legendából előlépett szellem kioltja a tüzet egyesével a zenészekben(?) és ez már maga vég (vagy valaminek a kezdete)...